Miközben ezeket a sorokat írom Cannesról, már az utolsó esténket töltjük Genfben, és éppen utunk első ház
i kosztját készülünk megenni (ami túlmutat a kenyér kenőanyag pároson, és húst is tartalmaz). De ne rohanjunk ennyire előre. Nézzük mi történt miután felébredtünk a Monte Carlo-i márványpadlón a vasútállomáson.
A Cannes felé menő regionális vonaton rendkívülien sok érdekes figura volt. A klasszikus cigit kérő rajzfilmbe illő kövér négertől kezdve, az "anyád tőle óvott" jellegű figurákon át. Mondjuk kalauz az nem volt. Amikor megérkeztünk Cannesba egy dolog volt a fejünkben: keressük meg azt a helyet, ahol tudunk aludni. Így hát reggel hatkor a még az előző esti buliból részegen hazafelé surranó éjszakai életet élt fiatalok között megindultunk a tengerpart felé, mivel ez tűnt az egyetlen biztos pontnak a hálózsákjaink számára. A tengerparton haladva több érdekességet figyeltünk meg: a) action squadokba szerveződnek a szemétszedők, hogy a buli után néhány óra alatt város jellegűvé varázsolják vissza a várost b) a homokos tengerpartot este lerakják pallókkal, hogy tánctér legyen belőle, és ezt reggel a szakemberek szedik le, hogy ismét strand legyen.
Szállásunk egy teljes komfortos, tengerpart közeli, zuhanyzós, jó kilátású hely volt: a strand. Reggel hatkor begyűrtük a hálózsákjaink mélyébe az értékeinket, és addig aludtunk, amíg a nap fel nem keltett minket. Ekkor meglepődve tapasztaltunk - mondjuk miért lepődtünk meg, az nem teljesen tiszta, hiszen ez egy strand - hogy teljesen körbeépítettek minket a drága hotelstrandokra bemenni nem akaró nyaraló tömeg. Semmi zaklatás, csak körbe lettünk pakolva napernyőkkel meg ilyesmi. Amikor felébredtünk, természetesen rögtön egy csobi-csobi a tengerben (ami lényegesen tisztább, mint a 'Carlo-i volt), aztán egy teljes értékű zuhany (tusfürdő sampon, ami kell) a bícsen, és természetesen az étel utáni vadászat indult. 
A szokásos napi egyszeri étkezésünk után nekiindultunk megnézni a cannesi óvárost, és megkeresni a Vörös Szőnyeget, illetve a sok-sok sztár lenyomatát valahol. Nem kellett volna annyira lelkesnek lennünk miatta, ugyanis a tévében látottakhoz képest elég lehangoló a helyzet. Hanyagul levágott szőnyeg, a márványban néhány kézlenyomat felismerhetetlen aláírással. A kedvencem Mel Gibsoné volt, amelyikre egy biciklitárolót építettek közben. Talán egyszer jobban végiggondolják a helyzetet, és tudni fogom, hogy egy bumszli kéz, és egy művészi aláírás mögött 1986 óta kit rejt a tábla...
Ezután nekiindultunk Genfnek. Úgy gondoltuk, hogy Lyonon keresztül, de végül Marseillen át mentünk, ahol ott is töltöttük az éjszakát néhány másik interrailes arc társaságában. Megnéztük a várost, ami egy pettyet koszos - vagy political correct módon: mediterrán - de jó hangulatú, és van benne élet.
Reggel hatkor pedig indultunk Genfbe, ahol most is vagyunk... de erről később.
